Csodaszép vintage Vogue fotók az 1950-es évek elejéről, az amerikai "arcképfestő fotográfus" Irving Penn, bár festőnek készült, végül korának egyik legfigyelemreméltóbb divat,- és portré fotósává vált, fekete-fehér munkái egyszerűségükben is szofisztikáltak.
Egyik kedvencem a fekete, masnis Cristóbal Balenciaga "ballon" dresszt viselő modell 1950-ből!
Az 1947-ben készült modell-csoportkép számomra a kifinomult nőiesség kvintesszenciája!
És nem utolsó sorban Penn első számú múzsája, az elbűvölő Lisa Fonssagrives-Penn akit a fotós feleségül is vett!
Az Edinburgh Óvárosáról mesélő képek csodásan passzolnak -meleg, barna tónusaikkal- a városrész ódon hangulatához... egyik kedvencem a képeslapra kívánkozó panoráma, melyet Ádám a várból fotózott, valamint az új városrészben magasodó nyúlánk, Scott Monument, neogótikus csipkéivel!
A kalap-kalandot megelőzően Armstrongék "intézményének" -Grassmarket-en található- üzlete volt az eredeti célpontom, mely úgyszólván kihagyhatatlan kincsesbányának bizonyult, ráadásul a történelmi Óváros szívében található, egészen közel a várkastélyhoz! Nem túlzás kijelenteni, hogy a gyanútlan betérő, (vagy épp céltudatos vintage-rajongó) szinte beleszédül a női- és férfi öltözékek,- kiegészítők pazar felhozatalába! A Vintage Emporium -egyik- specialitása egyébként, hogy kínálatában egészen széles időintervallumot ölel fel, így az antikizálódott, angol holmiktól kezdve a retro korszak bohókás darabjain át, mindent megtalálhatsz, mi szem-szájnak ingere! Szóval, ha egyszer ide beléptél, kizárt hogy üres kézzel távozz, mintahogy ez velem is történt, ugyanis egy kifogástalan kondíciónak örvendő párduc fejfedő boldog tulajdonosaként léptem ki az üzletből! Hja és volt még egy kellemes tapasztalatom, mikor is a Princes Street-en található Topshop alsó szintjén, külön vintage-sarkot fedeztem fel, extrémen flitterzett blúzokkal, bőrkabátokkal és szőrmebundákkal (picit sajnálom is hogy ott nem készítettem fotókat). Amikor jobban szemügyre vettem, akkor jöttem rá (és csodálkoztam el), hogy a kis retro-oázist szintén az "Armstrong és Fia égisze" alatt működtetik, amit igazán szuper kezdeményezésnek tartok és támogatnám, hogy otthon is létesítsenek ehhez hasonló vintage-kuckókat valamelyik népszerű "fast-fashion" üzletben! (Itt meg kutakodhattok vintage-kincsek után, ha felkeltettem az érdeklődéseteket: http://www.armstrongsvintage.co.uk/ )
Edinburgh Óvárosában -az egyik vintage-célpontomat kutatva- a Grassmarket-en sétálva találtam rá a Fabhatrix mesés kalapszigetére, mely első pillantásra megnyert magának! Ugyanis az üzlet valóságos tárháza a kézzel készített fejfedőknek, melyek az alsó szinten található műhelyben születnek kívánság szerint fejre igazítva, "egyéniségre szabva". Persze a minőség és tradíció mellett kétségtelenül ugyanolyan fontos szempont a kedves, szakértelemmel bíró kiszolgálás, melyben részesültem. Pont azon gondolkodtam, hogy van az a típus aki mindig azokkal a kifogásokkal jön, hogy: "jaj nekem nincs kalap-arcom, semmilyen fazon nem áll jól, csak feszengnék benne...", na ezek azok az "anti-érvek" melyeket ide betérve nyugodtan el lehet felejteni, ugyanis itt bizonyosan mindenki számára megtalálják a karakteréhez leginkább illeszkedő darabot, vagy éppen szöget (mert sokszor csupán ennyin múlik). Én általában határozott elképzelésekkel bírok a kalap-design terén, így egyből ki is szúrtam magamnak egy '40-es éveket idéző filigrán fekete szépséget, melynek -pár percre rá- elő is kerültek az ikertestvérei a műhelyből, pont a szőrme stólámhoz passzoló földszínű árnyalatokban, plusz a cserélhető brossok, tollak színpompás kollekciója. Igaz a magas színvonalhoz, magasabb ár társul, ami mindezek tekintetében nem is meglepő, mindenesetre ide visszatérek, megfogadtam!
Fidres-fodros ártatlanság és pillangós hajkorona 2006-ból, Alexander McQueen téli kifutójáról... ebben az éteri kreációban -minden bizonnyal- a "Crimson Peak" Edith-je is mesésen festett volna!
Imádtam ezt a páratlanul szimbolikus, szomorkás jelenet, ahogyan a pillangók és molylepkék "meséjén" keresztül szembeállítja a fény és árnyék,- erény és bűn,- élet és halál polaritását... tökéletes!
Akár egy színpompás festmény... Edith Cushing (Mia Wasikowska) a Crimson Peak naivája, gyönyörűbbnél-gyönyörűbb gótikus stílusú ruhakölteményeket viselt Guillermo del Toro romantikus szellem-meséjében!
...a filmet nézve, eszembe ötlöttek Márai szavai, avagy "...soha, egyetlen pillanatra ne feledd, hogy minden érzelmes találkozás alján a meztelen önzés és hiúság parázslik. Parázson fekszik, aki egy nő ágyában fekszik. Bőrét odaégetheti..." és nemcsak a férfi veszthet rajta, de a -kitartott- úrinőnek álcázott "jégcsaplány", nevezetesen Mágnás Elza, a múlt századeleji Budapest szerte híres prostituált is drágán fizetett... az életével.
Mágnás Elza alakja- és halála Kosztolányi Dezsőt is megihlette, érdemes elolvasni az ő tollából -e korabeli -irodalmi- híradást, melyet 1914-ben a Hét című lap közölt le:
A tót maîtresse
"Az ördög – az igazi, középkori ördög – kísért ebben a városban, ezen a héten, az, aki a hivőt valaha szédülő meredélyre hurcolta, és innen megmutatta neki a föld összes kincseit. Egy listát tár elénk. Arról számol be, hogy mit talált a rablógyilkos a maîtresse páncélszekrényében, aki törülközővel az
arcán, megfojtva hevert a padlón, a sárga hajával, a pittyedt, mágnásos szájával, s a nőolvasó, a nyájas, figyelni kezd, a férfi elkomorul, és az egész rongyos és éhes város elkáprázik a gyémántok pokoli tűzrózsáitól, együtt számol az ördöggel, aki ceruzával a kezében, papíron kimutatja, hogy a
szerencsétlen nő kerek egymillió koronát hagyott hátra. Nem mézes ígéretekről van szó, de számokról, pozitív adatokról. Mindnyájan inventáriumba vesszük a nagy aranyszívet (ötezer korona), a briliánsokkal kirakott aranycikláment (ezer korona), a gyémánt fülbevalót (harmincezer korona), az orosz boát és a karmantyút (húszezer korona), a cobolyt, a nyestet, a krokodilbőr bőröndöt, a kígyófejes ékszert, a képeket, a vagyont érő bútorokat és azokat a bankjegyeket, amelyek elszórtan hevertek a lakásában, mint a kereskedőnél a pakolópapiros, mint az íróasztalunkon a kutyanyelvek. Télvíz idején veszedelmesek ezek a pontos, nagyon pontos adatok. Most a hőmérő higanyoszlopa mélyen a fagypont alatt van. Arról gondolkozik a sok bús pesti ember, mit kapjon magára, és nincs sok ideje habozni a coboly és nyest között. Karriert futunk mi is, kései lefekvésekkel, hajnali ébresztőóra-riasztóval, tíz vagy tizenöt korona haszonnal. Nem csoda, hogy egy pillanatra megállunk a taposómalomban, és nem azt találgatjuk, mint lett a metrec-ből maîtresse, de számot vetünk önmagunkkal...
A pesti férfi, kesztyű nélkül, kékre fagyott körmökkel monologizál magában az aszfalt peremén. Micsoda hozománnyal bocsátotta el a természet, a férfiak cudar mostohája. Adott neki harminckét fogat, húsz körmöt, két izmos kart, amellyel zsákot hordhat, és a koponyájában néhány grammal több agyvelőt, mint a nőnek, hogy annak idején diplomát kapjon, és egy év alatt gerincroppantó munkával összekuporgasson annyit, mint a tót maîtresse egyetlen hitványabb ékszere. A nő azonban, minden nő, most szeretettel gondol a természetre, az ő édesanyjára, amely hozománnyal indította útnak, és megnyitotta a számára a karriert, minden karrier lehetőségét. Még a proletárlány is végignyújtózik a keskeny, harmonikás díványán, a fűtetlen szobában először érzi önmagát, észreveszi, hogy a teste ruganyos, mint a gumilabda, és félig tréfából, félig komolyan – próbául – belemosolyog a zöld kézitükrébe. Mosolyt lát és kincseket, gyémántos foglalatban bámulja a mosolyát. A dézsától az aranyvederig, a koldustarisznyától a gyémántjászolig nem oly messze az út. Erkölcsi prédikációt óhajtanánk tartani. De a zimankó is prédikál, a hideg számok is prédikálnak, amelyeket előbb leltároztunk. Soha még ilyen kísértést nem állott ez az ájult, szegény város. Borzadozva olvasta a riportokat. A meggyilkolt nő temetésén azonban már tüntetett és ünnepelt. Őt ünnepelte, a diadalmast, diadalmas arccal, aki győzött és aztán meghalt, és nemcsak a riadt kokottok, de mindenki, úriasszonyok, akik birkóztak a rendőrrel egy talpalatnyi helyért, hivatalnokleányok, akik havi negyven koronáért címszalagokat írnak, parasztpesztrák, akik áhítatosan emelték buta tekintetüket a
moziszerűen elvonuló gyáros, a férfi, a hős felé, jól nevelt kislánykák, akik gondosan kiválasztott családi lapokat olvasnak, még sírnak a rossz versek giccsein, de a franciaóra címén elszöktek a temetésre. Az embernek az volt az érzése, hogy szeretné ezt a sok csibét és libát egy szárny alá, valami grandiózus anyatyúk védőszárnya alá fogni.
...Másként semmi sem érdekes, és említésre érdemes se történt. Az történt, hogy vége szakadt a karriernek, és egy briliánsos nő festett haját lemosta a hólé, az arcát pedig, amelyet még előző este langyos párákban áztatott, körülcirógatta a téli folyóvíz. Ennek a nőnek még kedves olvasmánya lehetett a detektívregény, fehér egérkéktől huzat planétát, ha a bon ton megengedi, a szerelmi levelező fejezte ki leginkább a szíve érzelmeit, szerette az esküvőket és temetéseket, mint a cselédek, az ékszert és nem a virágot, nyári délutánokon a téglás udvaron nyikorgó verklit, amely oly egyszerűen és meghatóan beszéli el, hogy bús az élet. A dézsáknál tót dalokat énekelt. De tót lélek maradt mindhalálig. Mindig túlzó és szenvedélyes volt, meleg, mint a galamb, és együgyű is, mint a galamb. Valaha tót akcentussal a pesti csibésznyelvet selypítette pezsgőspoharak fölött, de hűtlenül elhagyta, és megtanulta a gazdag emberek bohémetikettjét, tudott autón ülni, halat és gombát enni, csikorgó hidegben fagylaltot kanalazni, pazarolni az aranyokkal és fukarkodni a fillérekkel, szeretni és megvetni, elfogadni és visszautasítani, stílszerűen élni és meghalni. Mosogatás közben talán ilyennek álmodta az élet teljességét, a karrierjét. Gyémántok tündököltek a fantáziájában, de néha, este, mikor belebújt hideg selyemingébe, rablógyilkosoktól is félt. Ha megöregszik, babonás anyóka lesz belőle, aki pénteken nem mer semmit kezdeni, kártyáktól, száraz gallyaktól kérdi a jövendőt, egy kis pisze tót boszorka, aki az imakönyveket és a templomokat bújja. Gyerekkorában azonban nem ezt akarta, csodaszép esküvőről ábrándozott, vagy – ez a kettő egy a romantika előtt – csodaszép temetésről, amilyenben most része volt neki. A halál menyasszonyának látta magát, akire rózsaszín pántlikás inget adnak, fehér cipőt és kesztyűt, gyöngyös, hermelines moiréruhát, lila betéttel, operaénekesek kardalánál roppant fekete ravatalra emelik királynői testét, amely alpakka koporsóban pihen, pálmák és délszaki növények közt, ríkató-szépen, és a koporsó mellett zokog a világ, pirosra sírt szemmel, a lesújtott, sírig hű szerelmes, aki egy gróf, egy báró, egy herceg vagy talán maga az ifjú, külföldi királyfi. Az álma beteljesedett. Megérkezett az ifjú, külföldi királyfi is, a bécsi gavallér, az egzotikus szerelmes, cilinderén vastag gyászszalaggal, és ő vetette koporsójára az első rögöt. Három fekete-ezüst ruhás pap énekelt fölötte latin éneket, és füstölt neki tömjénnel. Zarándokló tömeg kisérte a sírig. A gavallér, aki a temetést rendezte, talán kihívja a kényes ízlés berzenkedését, de nem lehet eltagadni, hogy mindvégig bátran állta a helyét, következetes maradt önmagához, hipermodern moráljához, külön esztétikájához, és ahhoz is, akit szeretett.
Megható volt, kérem, a temetés, mint egy szentimentális tucatregény utolsó fejezete, cifra, mint a konyhaedények alá csipkézett színes papiros, és fényes, egzotikus, könnyekkel és misztikummal teljes. Nézzétek: ilyen a tót mennyország."
